Az új (négy lábú) családtag
The New (four legged) Family Member
Az öt hónapos Golden Retriever, aki Nikó névre hallgat, ezen a nyáron érkezett hozzánk. Augusztusban. Felforgatva jövetelével kis családunk életét.
The five-month-old Golden Retriever, nicknamed Niko, came to us this summer. In August. Subverting the life of our little family.
Engem - a szüleimnek köszönhetően - mindig körül vettek a házi állatok. Sőt! Azok is amik nem kifejezetten számítanak annak. A testvéremnek és nekem például még azt is megengedték annak idején, hogy a városligeti tóból haza vigyük az ebihalakat. De volt fehér egerünk, papagájunk, pintyünk, akváriumunk és befogadtuk az utcán talált rászoruló cicákat is akár fiatalok voltak, akár idősek. És természetesen mindig volt kutyánk. Sokszor több is egyszerre. Szóval, gyerekfejjel nem lehetett okom panaszra (még ilyen téren sem). Akkoriban azonban én csak pajtása/alomtársa lehettem a kutyáknak amire most döbbentem rá. Felnőttként. Most viszont már pajtásból anyuvá léptem elő. Megint. Hiszen van már egy tíz évesem aki Nikót kapta a tizedik születésnapjára. De utóbbi már rég szobatiszta, okos, jól nevelt és egészen önálló.
Persze Nikó is öles léptekkel halad ezen az úton és napról napra ügyesebb, de újra kezdhettem a kialvatlanság, nem tervezett felmosások és aggódások élvezetét. Hogy miért aggódom? Mert néha úgy érzem, egy kutya formájú porszívó van a póráz végén, ami válogatás nélkül minden szemetet felszippant és nem tudom, mikor dugul el. "Már megint mi van a szádban? Mit eszel? Fúj! Köpd ki! Jól Van! Okos kutya!" Mondogatom ezt egy-egy séta során akár egy mantra és megkönnyebbülök mikor már nem hozza lázba egy eső áztatta, viseltes cigarettacsikk vagy egy aszfaltba kövesedett ezer éves rágógumi.
Haragudni pedig egyszerűen képtelenség rá. A nagy fekete szemek, a nagy fekete orr, a mosoly és a selymes fehér bunda ami három számmal nagyobb..., mind garantáltan megbocsájtást nyer. Akármit is gyűr le a torkán. Legyen az rendszámtábla, távirányító, dobozos sör vagy akár strandlabda. Csak az akrilfestékeim által nem szerezhet gasztronómiai tapasztalatokat. Ha valamik hát azok tabuk. És különben is...mivel festeném meg akkor a mi szeretett Moby Dick-ünk felnőtté válásának mesés történetét? :)
Me - thanks to my parents - always surrounded the pets. Indeed! Even those that do not specifically count on it. For example, our parents also allowed for my sister and me that we take home the tadpoles from the pond of the Városliget. But we had white mice, parrots, shrines, aquariums, and we admitted the needy kittens on the street were either young or old. And of course we always had a dog. Many times more than one. So, as a little child I could not complain (even in such a case). At that time, however, I was just a playfellow of the dogs I was realized. As an adult. But now I have been a mum from playfellow. Again. Because I have a ten-year-old son who got Niko for his birthday. But the latter is long-standing, clever, well-educated and quite independent. Of course, Niko is day by day more skillful, but I can begin again with the inexpressibility, the unplanned mopings and worries. Why am I worried? Because sometimes I feel like a dog-shaped vacuum cleaner at the end of the leash, which seeps every rubbish without separation, and I do not know when it gets caught. "What's in your mouth again? What do you eat? Blow! Spit it out!" I'll say this during a walk just like a mantra and I'm relieved when it doesn't make him excited the smoked cigars or a thousand year old chewing gum in asphalt can be fired. And anger is simply impossible for him. The big black eyes, the big black nose, the smile and the silky white coat that is three numbers bigger ... and are guaranteed to be forgiven. Whatever it does on his throat. Be the license plate, remote control, canned beer or beach ball. Only my acrylic paint can not get gastronomic experience. If any of them are taboo. And anyway ... how would I look at the fabulous story of our beloved Moby Dick becoming adult?
Me - thanks to my parents - always surrounded the pets. Indeed! Even those that do not specifically count on it. For example, our parents also allowed for my sister and me that we take home the tadpoles from the pond of the Városliget. But we had white mice, parrots, shrines, aquariums, and we admitted the needy kittens on the street were either young or old. And of course we always had a dog. Many times more than one. So, as a little child I could not complain (even in such a case). At that time, however, I was just a playfellow of the dogs I was realized. As an adult. But now I have been a mum from playfellow. Again. Because I have a ten-year-old son who got Niko for his birthday. But the latter is long-standing, clever, well-educated and quite independent. Of course, Niko is day by day more skillful, but I can begin again with the inexpressibility, the unplanned mopings and worries. Why am I worried? Because sometimes I feel like a dog-shaped vacuum cleaner at the end of the leash, which seeps every rubbish without separation, and I do not know when it gets caught. "What's in your mouth again? What do you eat? Blow! Spit it out!" I'll say this during a walk just like a mantra and I'm relieved when it doesn't make him excited the smoked cigars or a thousand year old chewing gum in asphalt can be fired. And anger is simply impossible for him. The big black eyes, the big black nose, the smile and the silky white coat that is three numbers bigger ... and are guaranteed to be forgiven. Whatever it does on his throat. Be the license plate, remote control, canned beer or beach ball. Only my acrylic paint can not get gastronomic experience. If any of them are taboo. And anyway ... how would I look at the fabulous story of our beloved Moby Dick becoming adult?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése